Kinyitottam a szemem. A szobában már félhomály uralkodott, a tárgyak körvonalai kezdtek kirajzolódni a szürkeségből. Az ablak felől halvány derengés utalt arra, hogy odakint hamarosan felkel a Nap. Felültem az ágyban, és jólesően nyújtózkodtam egyet. Hajnal volt ismét, egy újabb nap kezdete. Ám ez a reggel más volt, mint a többi. Valami megváltozott, végérvényesen és visszavonhatatlanul. De ez a változás ugyanakkor gyönyörű is volt. Nem is akartam, hogy másképp legyen. Nem, ennek így kellett lennie, így volt megírva a Sors Nagy Könyvében. Rápillantottam. Ott feküdt mellettem, csendben, békésen aludt. Figyeltem milyen nyugodtak a vonásai, nem nyomasztják őt a napi gondok, még az álmok varázslatos világában tartózkodik. Boldogság volt néznem Őt, a szerelmemet, az életem értelmét. Hozzá tartozom, és bármi történik is ezután, ezek a pillanatok örökre az emlékezetembe vésődtek. Szeretem őt, és tudom, hogy Ő is hasonlóképpen érez irántam. Olyan jó tudni, hogy van, hogy létezik, és hogy csak az enyém. Óvatosan, nehogy felébredjen, megsimogattam az arcát. Szeretem őt megérinteni, és magamba szívni az illatát. Szeretek belenézni smaragdzöld szemeibe, beletúrni dús, barna hajába. Szeretem a lényét, mindent, ami vele kapcsolatos. Lassan kikeltem az ágyból, és az ablakhoz mentem. Elhúztam a függönyt, és kinéztem az utcára. Még szinte senki nem tartózkodott ott, csak egy-két embert láttam, akik a hajnali munkába igyekeztek. A Nap még nem kelt fel, de az égen már megjelent a közeledtét jelentő halvány pír. Kristálytiszta reggel volt, kellemes nyári napnak néztünk elébe. Percekig álltam és figyeltem a napfelkeltét. A felhőkön először halvány rózsaszínben játszott a fény, majd átváltott narancssárgába, végül lilába. Egyre erőteljesebbek lettek a színek, majd nemsokára megjelent a házak fölött a Nap. Gyönyörű fénybe borította a világot, miközben úrrá lett a sötétségen. Az utca is megelevenedett közben. Egyre többen igyekeztek a munkába, megjelent az újságosfiú is, anyukák siettek gyermekeikkel kézen fogva az óvodába. Hátrapillantottam. Kedvesem még mindig az igazak álmát aludta. Halkan odamentem hozzá, és egy csókot leheltem az ajkára. Ebben a pillanatban kinyíltak a szemei, rámmosolygott, majd gyengéden magához ölelt. Éreztem a teste melegét, a szívdobogását, a bőre illatát. Szerettem volna, ha sosem ér véget ez a pillanat. S még hosszú percekig maradtunk így összeölelkezve a szerelem mámorában.

2001. október 18.