Vásárolni jó!?

Bevásárlás. Már megint. Hogy én hogy utálok boltba járni! Főleg ilyenkor! Odakint tiszta Szibéria, bent meg a jó meleg, hát ki az az állat, aki ilyenkor kidugja otthonról az orrát? Eltaláltad. Én. Mert az éhség nagy úr, és ha üres a kamra, na meg a poci, akkor az ember kénytelen nekivágni a nagy útnak. A boltig. Cirka 5 perc. Szörnyű. Ezt tettem hát én is, és ezen a fagyos szerdai napon elindultam, hogy lerendezzem a heti nagybevásárlást. A szél majd’ elfújt, de én hősiesen ellenálltam, így szerencsésen megérkeztem a szmaccshoz. Persze bevásárló lista nélkül. Merhogy minekazt. Úgysem felejtem el azt a 12… 15… nem, 13... azt a néhány árucikket, amit venni akarok. Természetesen ennek mindig az az eredménye, hogy vagy túl kevés dolgot veszek (lévén néhány csak kiesett a fejemből), vagy túl sokat (ilyenkor általában néhány kiesik és kétszer annyit veszek helyette J ).

Tehát be a boltba, majd „Mit is akartam venni tulajdonképpen?”, és elkezdek cikázni a polcok között: zöldségek, fűszerek, tej, hús, csoki, tej, hús, fűszerek, tej, hús. Na állj, mielőtt beleszédülök. Tej már van, ok. A fűszerek között persze nem találtam kakukkfüvet, de csak azért, mert elhatározta, hogy én kakukkfűvel akarom ízesíteni a húst. Így lett a kakukkfűből rozmaring. Az milyen? Tudja a fene, de majdcsak kiderül. Ha jól tippelem, véletlenül sem hasonlít a kakukkfűhöz.

Na, akkor vegyünk kenyeret is. Félbarnát. Ok, de a félkilósnak felára van. Jó, akkor legyen egy egykilós fele. Így olcsóbb. Fogom a kenyeret, odaviszem bácsinak, s emígyen szólítom meg a 45-50 körüli, őszes-bajszos-szemüveges mukit:

-        Ezt a kenyeret szeretném kettévágatni - közlöm vele.

-        És az egyik felét kéri is vissza? – kérdezi.

Megütődve nézek rá. Hogy mi van? Ezen még sosem gondolkozta el. Mármint, hogy mit mondok valójában. Csak annyit, hogy ketté akarom vágatni, azt nem, hogy az egyik fele kéne is. Igaza van. Végül is a vevő az vevő, az ő szava szent. Lehet, hogy az a hobbija, hogy kettévágatja a kilós kenyereket, így másnak már nem kell.

-        Hát, szeretném is az egyik felét, ha lehetne - válaszolok.

-        Rendben - s már vágja, méri, csomagolja, adja.

-        Elnézést, kakukkfű nincs véletlenül? – kérdezem mellékesen.

-        Az nincs. A kakukk már nem füvezik. Tudja, jó útra tért - tájékoztat készségesen.

-        Aha, értem – mondom mindenbe beletörődve. – Hát akkor, köszönöm, viszlát - mondom neki, azzal megfordulok és vigyorogva elhúzok. Te jó ég, mi van ma? Bolondgombát evett reggelire az ürge? Na mindegy. Megyek tovább, és elkezdem újra róni a köröket az üzletbe. Zöldségek, samponok, tej, csoki, klotyópapír, samponok, tej. Csak tudnám, hogy mit akartam még venni! Á, tényleg, hús is kéne a rozmaring mellé. Elvágtatok hát a hátsó sarokban lévő hentespulthoz. Kinézem a husit, odajön az eladó. Ugyanaz a muki.

-        Szóval, kell egy kis husi is a kenyérkéhez. No melyik legyen az?- kérdezi.

-        30 dkg disznócombot kérnék – válaszolok.

-        Nem lesz az kevés?

-        Á, most egyedül vagyok – megyek bele a „családias” beszélgetésbe.

-        Az nem számít. És ha átjön a szomszéd? Mivel kínálja meg, seprűnyéllel?

Újfent csak vigyorogni tudok. Épeszű ember mit mond erre?

-        Mondjuk – nyögöm ki végül.

-        Hát, szegény szomszéd. Na, parancsoljon.

-        Köszönöm. Viszlát – azzal beleteszem az új szerzeményemet a kosárba, és már robogok is tovább. Mintegy 2 métert. Aztán megtorpanok, mivel meglátom a szalámikat. „Az sem ártana” – és egy 90°-os fordulattal máris a szalámis pult előtt állok. Ez mintegy a másodperc töredéke alatt. Mit ad Isten, emberem újból feltűnik a színen.

-        Na, akkor kezdjük elölről. Mit adhatok? – kérdi újra, immár harmadszor.

-        20 dkg párizsit – válaszolok kicsit zavarban most már. Ezt nem hiszem el. Ebből is látszik milyen nagyszerűen tudok vásárolni lista nélkül. De hát, ahogy evés közben jön meg az étvágy, úgy vásárlás közben jut eszedbe, hogy miért is jöttél valójában a boltba.

-        Más nem kell? – nyújtja a párizsit. – Sajtot ne adjak?

-        Az van otthon, köszönöm – mosolygok.

-        Esetleg valami kenőcsöt? – mutat a kenőmájasra.

-        Nem, nem, köszönöm. Asszem most már minden megvan. Ha nem, úgyis visszajövök - és újfent elbúcsúztam, majd célba vettem a kijáratot. Kimondottan csípem az ürgét. A pénztáros nénit viszont már kevésbé csípem. Ugyanis miután megvettem a 6 liter ásványvizet, 5 liter tejet, fél kiló kenyeret, kiflit, húst, konzervet, klotyópapírt, és egyéb cuccokat, közli velem, hogy nincs ám ingyen kisszatyor, úgyhogy ha ezeket nem a két kezemben szeretném hazáig cipelni, akkor perkáljak le neki szatyronként 25 Ft-ot, és máris hazavihetem az árut. „Na, ágyő ingyen kukazsák! – gondoltam bosszúsan, majd az utolsó kiflit is a zsebembe dugtam, és elindultam hazafelé. Útközben, miután leszakadt a klotyópapíros zacsi füle, és kiesett a kezemből, eszembe jutott az ürge. És hazáig derültem magamon, és vásárlási képességeimen.

2005. március 16.