Szervusz, Anyukám.
Tudod, a múltkor is rámszóltak, hogy miért ülök a kripta tetején.
Kérdem én, nem ültem eleget az öledben? Nem ott nőttem-e fel?
Most mégis, mire kéne vigyáznom?
Itt vagyok tehát.
Így, hogy nem válaszolsz, kissé monoton.

Nem szólsz hozzám többé, nem hallom éneked a konyhában -
Képzeld, tudom, mit főztünk együtt utoljára. Gombapörkölt volt,
apu lelkesedett érte, mint mindig.

Emlékszem arra az estére, amikor boldogság szárnyain repülve jöttem haza.
Esküvői-ruha szalonból.
Már nem tudtál velem jönni, de fáradtan ittad minden szavam, hol a csipke, hol a muszlin, mekkora az abroncs...
Valamit már tudtál. Én, a boldog naiv, gondoltam, unokáidnak meséled majd ez estét.

Anyukám, jó itt veled. Akkor is, mégis.
Itt van, a tárcámban egy kép rólad. Tizennyolc voltál, fekete hajú, megigéző szépség.
Arcodon az örök-huncut mosoly, amivel bárkit levettél a lábáról, ami mellé járt egy kacsintás, ha a testvéremet megvicceltük.

Anyukám, nem volt az élet mindig egyszerű, de meg szeretném köszönni.
Azt, hogy soha nem tudtam végigmondani az anyáknapi verset, mert sírásba fulladtunk mind a ketten, aztán, (ki tudja, hol volt az átmenet) kacagástól folytak a könnyeink, mert mégis mi a fenét bőgünk mi itt, két hülye nő...
Azt, hogy tudtál elengedni, amikor mennem kellett.
Azt, hogy mindent előre tudtál, még mielőtt rágondolhattam volna.

Anyukám, be kell valljam, elviselhetetlenül hiányzol - bár, mint mindent rólam, bizonyára ezt is tudod.
Nem tudom, hogy fogom továbbvinni az életem, nem tudom, lesz-e egyáltalán valaminek értelme, és nem tudom, hogy ez a görcs, ami szorítja a szívemet, valaha feloldódik-e majd.
Mint mindent rólam, bizonyára ezt is tudod - de nem mondhatod meg többé.

Anyukám, megyek, mert hideg ez a kő, és most már nem is értem, mi a fenét keresek itt, amikor közöd sincs ehhez a helyhez.

Ott csücsülsz egy bárányfelhő szélén, kedvesen lóbálod a lábad, angyalszárnyaidat mozgatja a szél, és elnézően-aggódón mosolyogsz rám. Szipkába tűzött, elegáns vékony cigarettádról levered a hamut, majd felsóhajtasz:
"Mi a fenét bőgünk mi itt, két hülye nő..."