A jó tanuló az elsõ padban ül, ahol hárman ülnek: õ a középen, a
jó tanuló, Steinmann. Az õ neve nem tisztán egy ember jelzésére
szolgál; -- szimbólum ez a név, ahány fiú az Osztályban, annyi
apa ismeri otthon ezt a nevet. "A Steinmann miért tudja
megtanulni?" -- kérdezi otthon harminckét apa harminckét fiútól.
"Kérd meg Steinmannt, hogy magyarázza meg", mondja az apa, és a
fiú valóban megkéri a Steinmannt. A Steinmann mindent tud elõre,
még mielõtt megmagyarázták volna. Matematikai lapokba dolgozik,
és titokzatos szavakat tud, amiket csak az egyetemen tanítanak.
Vannak dolgok, amiket mi is tudunk, de ahogy Steinmann tudja, az
a biztos, az az egyedüli helyes, az az Abszolút.

Steinmann felel.

Ez különleges, ünnepélyes pillanat. A tanár sokáig nézte a
noteszt; halálos feszültség remeg az Osztály felett. Mikor
késõbb a francia rémuralom történetét olvastam, mikor a Bicˆtre
foglyai közül elõszólítják a halálraítélteket: mindig így tudtam
csak elképzelni. Az agyak utolsó, véres erõfeszítésben kapkodnak
lélekzet után -- még van két másodperc, azalatt mindenki
villámgyorsan elmondja magában a mértani haladvány tételeit.
Tanár úr, én készültem, mondja az ember magában. Tanár úr, fiam
tegnap gyöngélkedett. Az egyik lehajol a füzete fölé, mint a
strucc, hogy ne lássák. A másik merõben szembenéz a tanárral,
szuggerálja. A harmadik, idegember, egészen elernyed, és behunyja
a szemét: hulljon le fejére a bárd. Eglmayer, az utolsó padban
egészen elbújik Deckmann háta mögé, õ nincs is itt, köszönöm
szépen, nem tud semmirõl, õt írják be a hiányzók közé, töröljék
ki az élõk sorából, õt felejtsék el, béke poraira, õ nem akar
részt venni a közélet küzdelmeiben.

A tanár kettõt lapoz, a K betûnél lehet -- Altmann, aki az
év elején Katonára magyarosította a nevét, e percben mélyen
megbánta ezt az elhamarkodott lépést. -- De aztán nagyot
lélegzik: egyszerre megállnak, és a tanár becsukja a noteszt.

-- Steinmann! -- mondja egészen halkan és kivételesen.

Nehéz, felszabadult sóhaj. Kivételes, ünnepélyes hangulat.
Steinmann gyorsan feláll -- a mellette ülõ kiugrik a padból,
szerényen és udvariasan áll, míg a jó tanuló kimászik a padból:
mint egy testõr, néma és mellékes dekoratív szereplõje egy
nagy eseménynek.

Maga a tanár is ünnepélyes. Oldalt ül le a székre, és összetett
ujjakkal gondolkodik. A jó tanuló a táblához megy, és kezébe
veszi a krétát. A tanár gondolkodik. A jó tanuló erre felkapja
a spongyát, és sebesen törülni kezdi a táblát: ebben végtelen
elõkelõség és önérzet van, ezzel azt akarja jelezni, hogy õ
ráér, hogy neki nem kell most törni a fejét, õ nem fél, õ mindig
készen van, õ addig is, míg a felelés kezdõdik, valami hasznosat
akar csinálni a társadalomnak, õ ráér gondolni a köztisztaságra
és az emberiség békés fejlõdésére, és letörüli a táblát.

-- Hát -- mondja a tanár, és gondolkodva húzza a szót --, majd
valami érdekes példát veszünk...

A jó tanuló udvariasan és végtelen megértéssel köhög.
Természetesen, valami érdekes példát, az érdekes helyzetnek
megfelelõt. Most úgy néz a tanárra, komolyan és melegen, mint
egy szép grófnõ, akinek egy gróf megkérte a kezét, és mielõtt
válaszolna, megértéssel és rokonszenvvel mélyen a gróf szemébe
néz, jól tudva, hogy e tekintet elbûvöli a grófot, s a gróf
remegõ boldogsággal sejti, hogy a válasz kedvezõ lesz.

-- Vegyünk egy kúpot... -- mondja a gróf.

-- Egy kúpot -- mondja Steinmann, a grófnõ. De már ezt is úgy
tudja mondani, ez a Steinmann, annyi megértéssel, olyan okosan:
csak õ tudja, mennyire kúp az, amit veszünk. Én, Steinmann, a
legjobb tanuló az egész osztályban, veszek egy kúpot, mivel
engem, mint az erre legalkalmasabbat, megbízott a társadalom.
Még nem tudom, miért vettem a kúpot, de nyugodtak lehettek
mindannyian, bármi történjék ezzel a kúppal, én is ott leszek
a helyemen, és megbirkózom vele.

-- Különben -- mondja a tanár hirtelen --, vegyünk inkább egy
csonka gúlát.

-- Csonka gúla -- ismétli a jó tanuló, ha lehet még
értelmesebben. Ö a csonka gúlával éppen olyan határozott,
barátságos, bár fölényes viszonyban van, mint a kúppal. Mi neki
egy csonka gúla? Ö nagyon jól tudja, õt nem lehet félrevezetni,
a csonka gúla is csak olyan gúla, mint más, normális gúla,
egyszerû gúla, amilyent egy Eglmayer is el tud képzelni --
csak le van vágva belõle egy másik gúla.

A felelés rövid ideig tart. Félszavakban beszélnek egymással,
értik egymást, lassanként intim dialógus alakul ki a tanár és a
jó tanuló közt: mi már nem is értjük, ez az õ kettejük dolga, két
rokonlélek, mely itt elõttünk egyesül, a differenciálegyenletek
éteri légkörében. Egy mondat közepén eszmél rá a tanár, hogy
miért is beszélgetnek õk, hogy ez felelés, az elõmenetel
megítélése. A jó tanulónak be se kell fejezni ezt a mondatot.
Minek befejezni? Maradt-e szemernyi kétség afelõl, hogy be tudja
fejezni?

A jó tanuló szerényen és illedelmesen ül le. A következõ percben
már roppant érdeklõdéssel figyeli a következõ felelõ szánalmas
dadogását: egy szónál gúnyosan és diszkréten elmosolyodik, és a
tanár tekintetét keresi lopva, hogy mégegyszer összenézzen vele,
és a tanár lássa, hogy õ, bár nem szól, arcizma se rándul: e
gúnyos mosolyban jelezni óhajtja, mennyire tisztában van vele,
milyen marhaságot mondott a felelõ, és hogy mit kellett volna
felelnie.