Elhangzott egy kérdés. Lapító, vén nebulók feszengnek az asztalok körül. Van, aki behúzott nyakkal próbál minél kisebb és észrevétlen maradni, és van, aki zavarában és szégyenérzetében a tollát, a füzetét, vagy bármilyen keze ügyébe kerülő holmiját babrálja, abban a reményben, hogy ez az ideges pótcselekvés talán megrövidíti valamelyest az egyre kínosabbra nyúló csendet. Eközben B. Gábor tanár úr háta mögött összekulcsolt kézzel magabiztosan sétál fel-alá az osztályteremben. Vár néhány másodpercet, csak úgy formaságból, hogy ne mondhassuk azt, nem hagyott elég időt a válaszra, de olyan kárörvendő vigyor ül az arcán, mint aki előre tudja, fogalmunk sincs arról, hogy mi a helyes megoldás. -Önök ugyebár újságolvasó emberek? -kérdezte enyhe iróniával a hangjában, majd egy legyintéssel - ami nagyjából annyit tett: szánalmasak vagytok - lezárta az ügyet és folytatta az előadását pontosan onnan, ahol a kérdés miatt félbehagyta. No nem kétlem, első ránézésre neki is, meg a többi tanárnak is igaza lehet abban, hogy nem árt, ha mindennap újságot olvasunk, és tv-t nézünk, elvégre azért vagyunk itt, hogy majd a média valamelyik területén elhelyezkedjünk. Néha mégis az az érzésem támad, a mai sajtó kulturális színvonalát tekintve, hogy nyugodt lelkiismerettel csak azok az emberek kérhetnek minket ilyesmire, akik nem teszik ugyanezt. Mindenesetre tanáraim dorgálásától, kedvességétől, tanácsaitól felbuzdulva elhatározom ismét, immáron sokadjára, hogy mostantól kezdve újságot olvasok, tv-t nézek, és rádiót hallgatok. Felszállok a hévre, és kezembe kerül néhány újság. Átnézem őket. Nem mondom hogy mindegyiket a-tól z-ig elolvasom - "Itt a karfiol-és a brokkoli szezon" nevezetű cikk valahogy nem hoz lázba - de igyekszem szorgalmasan tanulmányozni őket. A politikai témájú cikkekkel alapból baj van. Mindegyik oldal napilapja csak a saját igazságát tartja fontosnak. Sajnos emberek milliói esnek a saját jóhiszeműségük áldozatául, és minden egyes szót elhisznek, amit a kedvelt újságukban találnak. Nem gondolva arra, hogy abban amit olvasnak, - bár nem biztos hogy hazugság - lehet hogy a cikk író elfelejtett megemlíteni néhány fontos apróságot, amitől mindjárt más értelmet nyer a dolog. A manipuláció e pitiáner, de kétségtelenül hatásos formáját egyik médium sem hagyja ki. A sporthírek még elmennek, van, ami érdekel is, de amikor arról kell olvasnom, hogy egy gyagyás szerelmes pár az út kellős közepén engedett feltartozhatatlan szerelmi vágyának, és csak azért nem lehettek egymáséi, mert egy kocsi keresztül hajtott rajtuk, akkor elkezdek arról gondolkodni, hogy e helyett vajon miért nem olvasom inkább tovább azt a Márquez regényt amit tegnap kivettem a könyvtárból. Hazaérek. Evés közben nézek egy kis tv-t. Mónika gyönyörű alakja tűnik fel a képernyőn, és éppen beszélget egy olyan hölggyel, aki arról mesél hogy mennyire utálja az expasiját, aki egészen véletlenül a legjobb barátnőjének a szeretője, de nem ez a baj, hanem az, hogy a pasi a múlt héten kétszer is lefeküdt a mostoha testvérének a nénikéjével és erről elmulasztott megbánó vallomást tenni. Tehát jogosan haragszik most ő arra az emberre, mert az őszinteség mindenek előtt. Aggasztó a helyzet. Ezek után logikus a fájdalmas következtetés: ezt a kapcsolatot már nem lehet megmenteni, de szeretett Mónikánk alig harminc perc alatt bebizonyítja nekünk hogy a szerelem nem ismer lehetetlent, és a műsor végén a kibékült szerelmespár romantikus csókkal búcsúzik az elérzékenyült nézőktől. Ennél már csak az a rosszabb hogy vannak olyanok, akik ezt el is hiszik. Ezután rövid reklámblokk következik, ha sietünk, van időn egy kávéra, egy rövid vacsorára, és esetleg belevághatunk a szakdolgozatunkba is. Mindezek végeztével még elcsíphetjük az utolsó reklámok egyikét, amely arról próbál meggyőzni minket hogy az új joghurt most még több gyümölcsdarabkákkal, mennyivel egészségesebb, mint bármilyen más étel. Persze az már mellékes hogy köszönő viszonyban sem volt semmiféle gyümölccsel, és hogy a csomagolás oldalát ellepik a mikroszkópikus nagyságú E-mit tudom én hányas feliratok, melyeket csak a gyártók szerényen ártalmatlan tartósító szereneknek neveznek. Kapcsolgatom még egy ideig a tv-t. Mindenhol ócska műsorok: szappan operák, kibeszélő show-k, gyenge színvonalú akció filmek "valóság" show-k, amelyekben néhol arról kell értesülnöm, hogy Francois Villon focista volt., stb. Persze kapcsolhatnék valami természet-ismeretterjesztő adóra, néha meg is teszem, de nem teljesen erre gondolnak a tanáraim amikor azt mondják: nézz tv-t. Feladom. Elmegyek olvasni, sétálni, esetleg tanulni. Úgy döntök, azért megnézem az esti híreket. Persze itt is, mint mindenhol, torzítottan jön le a valóság, vagy csak a szokásos, meghalt, megölték, megerőszakolták, lopott stb. hírek özönlenek. És ha esetleg kíváncsi vagyok néhány politikai beszéd tartalmára, akkor "most nézzük a legfontosabb híreinket röviden" blokkban azt kell megtudnom (van mikor a tartalom helyett) hogy Medgyessy illetve Orbán szám szerint hány nyelvtani és stilisztikai hibát vétett. Vége a híreknek, ülök bambán a tv előtt és sokkal fáradtabbnak érzem magam, mintha két órán keresztül tanultam volna, és ha valaki megkérne arra hogy röviden foglaljam össze mi érdekesett tudtam meg médiumokból a mai nap folyamán, akkor azt hiszem elég kellemetlen helyzetbe kerülnék. Persze az igazság egy jelentős része azért megismerhető a médiumokból. El kell olvasnunk jó pár újságot, órákon keresztül bámulni a tv különböző csatornáit, hallgatni a különféle rádióadókat, és ezek megfelelő szervezéséből, válogatásából sok mindenről tudomást szerezhetünk, de közben annyi szemetet, annyi szánalmasabbnál-szánalmasabb információnak is alig nevezhető ócskaságot, annyi hazugságot, ferdítést, és torzítást kell keresztül engedni magunkon, hogy néha nem csoda ha az ember úgy érzi: sem az idejébe, sem a gondolatvilágába, és sem az életébe ez nem fér bele! Vajon tényleg erről kell hogy szóljon a tömegkommunikáció?