Nincs megállás. Minden mozgásban van. Gyors mozgásban. Az autók száguldoznak, összeütköznek, vagy dugóba keverednek. Az emberek idegesek, dudálnak, üvöltöznek a gyerekkel, az asszonnyal, vagy az asszony szídja, zsarolja őket. Rohannak. A reggelinél… milyen reggeli? Majd gyorsan vesznek valamit a büfében. Mindegy csak higgyék, hogy ettek. Az aluljáróban, az utcán, a villamoson lökdösődnek, fellöknek egy-két öreget és a szemüvegükre lépnek, talán mondanak annyit „ bocs”. Nincs idő megállni. „ Elkések”. Sietnek a hivatalba, az irodába, a gyárba, kihallgatásra, a tárgyalásra, csupa fontos helyre, iskolába. „ Holnapra ki kell olvasnom a könyvet, megoldani 20 feladatot. Nem lehetek beteg, nincs rá idő, lemaradok, megbukok, kiesek, senki sem lesz belőlem, egy ócska koldus leszek. Nem lehet! Inkább élek 30 évvel kevesebbet…” csak lehessen aktatáskám, laptopom, kocsim, ez a lényeg, hogy lássák, hogy vagyok, hogy létezem, és nem tudom, hogy senki nem vesz észre, mert mindenki ilyen. „ Nem értem a könyvet, csak tudjam, amit mondani kell, nem is jó semmire, csak hogy mondhassam: olvastam; hogy kapjak egy jegyet, lehetőleg ne 1-est. Vége a sulinak és már rég megy a munka, nincs idő pihenni, nyomás a bank:10 millió hitel. Vajon megkapom? Ha elkések: kirúgnak, felmondanak, fuccs a hitelnek, a háznak, az álmoknak. Fellökök valakit, nagy nehezem megismerem, egy régi szerelmem. El akartam venni, megkérdezném hogy van de sietek, talán látom még talán nem. Megvan a hitel, a ház, a szerelem, gyorsan egy-két gyereket, mert ma-holnap túl idős leszek. Üvölt! Hallgatasd már el! Öltöztesd föl te! Én sietek. Nem fogom tudni kifizetni a havi részleteket. Kell majd egy babysitter. "Mondd fiam mennyi pénz kell? Mit ígértem? Hova megyek veled? Nem emlékszem. Amúgy hogy vagy? És a suli? Nem érek rá. Mennem kell. Majd megbeszéljük. Nem tudom hol van anyád.”… Az emberek meg csak sietnek nem éreznek, csak szeretnének. Nem gondolkodnak, csak számításokat végeznek. Működnek. Az egész egy nagy Egyenlet... „ Mi van? Miről beszélsz? Miben hiszek? Bizonyítsd be! Nekem erre nincs időm, a versekből, a filozófiából nem élek meg, Isten nem ad kenyeret. Mi? Az ész nem minden? Dehogynem. A tudás hatalom. Mit felejtettem el? Évforduló? Dehogyis persze hogy emlékszem. Őőő hogy a gyerek? Hát 16? Nem? 18? Nahát! Hogy repül az idő.” A tömeg hömpölyög egymást taposva. Azt hiszik mindent tudnak, látnak, azt hiszik élnek. Az utcán egymásra néznek, egyszerű arcok, kezek, csak testek, mozgó objektumok egy hatalmas gépezetben. Kézen fogva olyanok mint a hálózatba kötött gépek. Nem látják egymásban az embert, keseredettek, felelőtlenek, rosszkedvűek, félnek… vakon rohannak el a könyörgő-szoborrá fagyott hajléktalanok mellett. Azt hiszik ha nem akarják látni őket, akkor valóban nem léteznek. Néha mégis megállnak, megszánják őket és vásárolnak maguknak apróért pár percnyi nyugodt lelkiismeretet. Valamit kérdeznek, pedig nem arra kíváncsiak, válaszolnak pedig nem arra gondolnak, más mondja meg mit lehet és mit nem. A társadalom, a szokás, a hagyomány, az illem. Ők csak közvetítenek. Hirtelen valaki megáll, szívéhez kap, összeesik. Nem mozdul többet. Egy ember megbotlik benne, anyázik. „ Mit fekszik ez itt? Biztos részeg.” Lábával meglöki, semmi. Telefon. Pár óra és kijön a mentő. Lerobbant párszor míg kiért, nem baj a tűzijáték azért jó volt. Emberek tömörülnek ott, kérdezgetnek. Míg élt soha észre sem vették, pedig minden nap itt ment el, és most hogy halott mindenki rá figyel.. „ Szívroham.” Egyszerű diagnózis. Ment a munkába és egyszer csak meghalt. Valaki döbbenten néz maga elé. Határozatlan léptekkel tovább indul. Hirtelen elkezd gondolkodni. Eszébe a jut a gyerek. „ Vajon most milyen órája lehet? Igen el kéne már vinni egy kosármeccsre, hiszen annyira szereti.” Furcsa érzés fogja el. Nem tudja mikor érzett ilyet, talán soha. Annyi mindent nem próbált még meg, nem volt rá idő, de még lehet. A feleségére gondol, de nem úgy mint egy testre. Eszébe jut a mosolya az illata, a hangja. „ Olyan édes, amikor ügyetlen, naiv amikor hisz az életben." Régen voltak színházban, vagy sétálni. "Csodálatos volt az az éjszaka! A csillagok gyönyörűek, és valahogy a fakó lámpafényben fürdő düledező házak is meghitten üldögéltek. Vajon most hol lehet? Bizonyára dolgozik. Vajon foglalkozok vele eleget? Túl régen vettem neki virágot, régen mondtam neki hogy szeretem. Istenem! Csak érjen haza épségben! És akkor m………” Hirtelen erős dudaszó. ” Nézz az orrod elé te hülye!” Összerezzen, zavartan körülnéz, mintha egy hosszú utat tett volna meg. Megint mindenhol emberek! Szörnyű hangos gépek és sodorja a tömeg. Ideje már lemenni a zebráról. „ Te jó ég! Már ennyi az idő? Mindjárt elkések!” Eszébe jut a főnök, a lakás, a tárgyalás a hitel, a sok számla. Rohan, siet, fel lök egy-két öreget a szemüvegükön lépked… és nem gondol már a feleségére a csodálatos éjszakára a gyerekére. Nincs most erre idő, egy pillanat volt és vége.