Felébredek, a fejem iszonyatosan fáj, és hányinger kerülget. Nagy nehezen felülök, szinte még mindig ott visszhangzik az agyamban a nem túl kellemes álmom utolsó töredéke: „ egy nulla vagy, egy senki!” Elkezdek köhögni, úgy érzem, mindjárt megfulladok. A fejemet összepasszírozó fájdalomból biztosan tudom, hogy lázas vagyok. Lassan kezd tisztulni a kép, az álomköd feloszlik, és mögötte feltűnik a hasonlóan barátságos valóság. 2005. február 15. van déli tizenkét óra. Micsoda?! Te jó ég! Jól elaludtam az időt! Kiszédelgek az ágyból, magamra kapom a ruhámat és elindulok folytatni azt az idegölő és egészségtelen hajszát, amit már tegnap az OKÉV-nél elkezdtem. Hogy én mekkora idióta vagyok! Megvehettem volna azokat az átkozott lapokat, ha már úgy is bent voltam Pesten, de akkor örültem, hogy nagy nehezen el tudtam intézni azt, hogy idén ismétlő érettségit tehessek, és azután szartam az egészre. Gondoltam majd holnap. Csak az a baj hogy nem számoltam azzal, hogy rajtam kívül még több ezer ilyen idióta lesz, akik úgyszintén az utolsó napra hagyják az egészet, azokról az idiótákról a postán, a papír- és a könyvesboltokban nem is beszélve, akik nem gondolnak a hozzám hasonló idiótákra, és nem rendelnek elég lapot. Ebből adódóan a nap utolsó pár órája tele lesz feszültséggel, rohanással, idegeskedéssel, ami tökéletes melegágya a mi kis társadalmunk népszerű és nélkülözhetetlen betegségeinek, mint pl.: gyomorfekély, szívroham, agyvérzés stb. Nem baj. Reggeli helyett még egy kis optimizmussal táplálom magam, na meg néhány adag lázcsillapítóval. Tíz perc után, elérek a legközelebbi könyvesbolthoz. Illedelmesen köszönök és kinyögöm mi kéne. Azt mondják, hogy csak „ B” lapjuk van. Hármat veszek, és távozáskor bíztatóan közlik velem hogy Gödöllőn már egy darab „ A” lapot nem fogok kapni, de azért sok szerencsét! Innen még viszonylag elégedetten távozok hiszen, van még elég bolt ebben a városban, nem kell mindennek elsőnek sikerülnie. Na igen, emlékszem ugyanezt mondtam három évvel ezelőtt az apámnak is, amikor kezébe nyomtam, az első olyan levelet amely sok rizsa után „ sajnálattal tájékoztat” hogy túl hülye vagyok ahhoz hogy abba az iskolába járjak. Nem túl kellemes az első ilyen levél, de minden kezdet nehéz ezt is meg lehet szokni. Volt rá alkalmam az utóbbi pár évben. Természetesen a családom és a környezetem mindvégig mellettem állt: „ Te hülye vagy! Mi akarsz lenni, poéta?; Te bölcsészkarra? Hiszen beszélni sem tudsz rendesen; Nem kéne másik pályát választanod?” ilyen és ehhez hasonló megnyilvánulásokkal biztosítottak arról, hogy teljes mértékben támogatják a döntésemet. A legjobb eset is az volt hogy elnéző szánalommal nézték vergődésemet, amit csak egyedül én láttam sikerre vihető harcnak, a legyőzhetőnek hitt papírforma felett. Pár óra alatt bejárom az egész várost, de „ A” lap sehol. Az idővel négyzetes arányban fogy a türelmem is. Szépen, lassan eluralkodik rajtam a kétségbeesés: lehetséges, hogy ebben a rohadt városban egy db „ A” lap sincsen? Voltam én már mindenhol: az összes postán, papírboltban, könyvesboltban, de sehol semmi. Három óra múlt 6 perccel, nincs mese, le kell mennem Pestre. Egy óra az út, oda és egy óra vissza, arra pedig természetesen, nincsen semmi garancia, hogy ott lesz „ A” lap. Mindegy. Kimegyek a HÉV-megállóba, várok jó húsz percet, majd felszállok a „ szerelvénynek” nevezett sínen közlekedő szemétdombra és közben azon gondolkodok, hogy vajon ez nekem megéri-e? Pénzt, időt, energiát, egészséget pazarolni egy olyan küzdelembe, amely leginkább arra hivatott, hogy elfogadtathassuk magunkat a kicsinyes társadalmi elvárásokkal, hogy különböző előítéletek és sztereotípiákból adódóan ne kelljen majd eljövendő gyermekeinknek szégyenkezve beszélnie arról hogy „ az apám egy gyári munkás”. Mert hát valljuk be, az oktatás már réges-régen távol került az igazi tanítástól, a neveléstől. Ostoba oktatási törvények, kiégett tanárok, és ambíció nélküli diákok hemzsegnek mindenütt. Mindenki csak annyit tud: „ ma már nem elég az érettségi, ma már minimum diploma kell”, de hogy pontosan miért, azt senki sem tudja, és az a legrosszabb hogy senkit sem érdekel igazán. Egyszerűen csak elhisszük hogy kell és kész, hogy ettől sokkal többek leszünk, és űzzük, hajtjuk, mint valami istenverte státuszszimbólum-aranyérmet, majd amikor keserves áldozatok és évek árán célba érünk, akkor tátott szájjal várunk valami csodát, ami kárpótolna minket, de hiába. Legjobb esetben több pénzünk lesz, de ez sem törvényszerű. Túl sok időm nem volt ilyeneken gondolkodni, mert hirtelen egy kalauznak tetsző hatalmas szőrős objektum, szokatlanul gyengéden megszólított: -Hé maga! Hányszor kell még szólnom?! Jegyeket, bérleteket!- Hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok, valószínűleg őt is ez zavarta. Elkezdtem keresni a bérletemet, amit mindig a kabátom belső zsebében tartok, de most valamiért nem volt ott. Egyre idegesebben forgatom ki a létező összes nyílást, ami csak található rajtam, és közben látom a kalauz tekintetén, hogy ő meg egyre jobban kétségbe vonja létjogosultságomat az ő kis birodalmában. Végül hosszú, pattanásig feszült percek és keresgélés után, az agyvérzés határait súrolva sikerül annyit kinyögnöm a hirtelen felismerés felszakadó indulatával hogy: - Bassza meg, otthon felejtettem!- Persze a kallernek sem kellett több. Annyi volt bennem a feszültség, hogy nem volt energiám már arra, hogy elmagyarázzam az a „ bassza meg” nem neki szólt, hanem a saját hülyeségemnek. Közölte velem hogy, „ vagy most azonnal kivág a szerelvényről, mint macskát szarni,” vagy pedig kifizetem a bírságot. Normális esetben leszálltam volna, de most nem lehetett. Minden perc számít, lehet hogy már így is késő. Mondtam neki, hogy „ írjál csekket, mert nincs egy vasam se”. Odaadtam neki a személyimet hadd töltögessen, közben legszívesebben elküldtem volna a fenébe az összes balfácánnal együtt akik nagy kerek, birka szemekkel bámultak rám. A HÉV megérkezett, és elindult a verseny az idővel. Alig egy óra elteltével szembesülnöm kellett azzal a cseppet sem felüdítő ténnyel, hogy Pesten sincs „ A” lap! Legalábbis nem ott, ahol én kerestem. De az egészet nem csak erőm, hanem időm sem volt bejárni. A tehetetlenség csak úgy üvöltött bennem, és elképesztően fájt a tudat, hogy az idén idő előtt derül ki hogy „ egy senki vagyok”. Úgy éreztem bármire képes lennék most egy „ A” lapért. Mert hát szabad, rendhagyó gondolatok ide vagy oda, de én is ebben a rohadt világban élek. Én is tőle függök, és részt kell vennem ebben az ócska bohóckodásban, amiben, az hogy öltönyös zsíros hajú gusztustalan stílusú bájgúnárok csontig nyalják a seggem, vagy pedig a legszebb fiatal éveimet sorban állással kell eltöltenem különböző ócska várótermekben, attól függ, hogy időben beszereztem és feladtam-e a jelentkezési formanyomtatványokat, illetve, hogy ötösre „ abszolváltam-e ” minden olyan tantárgyból, amit az oktatási minisztériumban ki tudja milyen megfontolásból nélkülözhetetlennek tartottak az élethez. De sem ötösöm, sem „ A” lapom nincsen. És már előre látom az elkövetkező sznob családi nagyvacsorán, azt a sok lesajnáló és szégyenteljes tekintetet, ami „ diszkréten” közli: „ Áronkám ez szégyen! Nézz körül, az összes régi osztálytársad, lassan lediplomázik, a három évvel fiatalabb unokatestvéreid is már egyetemen vannak, de te még nem vagy sehol.” Érzem, hogy belül széttép a düh, és erősen szédülök, persze ilyenkor mondhatják hogy: ” csigavér testvér, ez csak egy „ A” lap, lazíts!”. De nem lehet. Ha már három éven keresztül folyamatosan szembesülnöd kell a kudarcaiddal, szó nélkül tűrnöd kell az egyenesen kimondott, vagy burkolt megjegyzéseket. Ha az imádott nő is elhagy, mert csalódott, mert már unja, hogy egy vesztesnek játssza meg az „ eddigi életem legjobb” orgazmusokat. Ha már érzed, hogy ez az utolsó lehetőséged, mert már elszálltak a fejed felett az évek, és menned kell dolgozni, húzhatod az igát egész életedben, akkor már nincsen „ csigavér” meg „ lazítás”, akkor már nincsenek titkon dédelgetett álmok, csak sok szorongás, meg rengeteg indulat. A környezeted elvárásai, a megfelelés nyomasztó gyötrelmei, belekényszerítenek egy olyan világba, stílusba, életvitelbe, amihez sem erőd, sem gyomrod nincsen. De nem maradt más választásod, mert a hovatartozás tudata, az elismerés vágya ott ficánkol a lelkedben, mint légypiszok a kedvenc levesedben. Fejembe szállt a vér, elborult az agyam, és tudtam, hogy bármi áron, de szerzek egy „ A” lapot. Megláttam egy vézna alacsony srácot az utcán kezében feltehetően egy „ A” lappal. Oda léptem hozzá: -Héj öcsi! Honnan szerezted ezt az „ A” lapot?- kérdeztem minden gyűlöletemet és dühömet visszafojtva, de valószínűleg ennek a kétségbeesett kísérlete kiült az arcomra, mert meglehetősen ijedten válaszolt: -Háát…. Itt a Sugárban lévő postán, de már elfogyott- hebegte félénken. -Nem vettél esetleg még egyet?- kérdeztem, és fenyegetően közelebb léptem. Éreztem, hogy lesz, ami lesz, de ha nem ad nekem egy „ A” lapot, kap két pofont és elveszem az övét. Valamit valószínűleg gyanított a fiú, mert lassan hátrálni kezdett. -Nem… csak ez az egy van nekem is. -Hirtelen megfogtam a karját és ellentmondást nem tűrő hangnemben közöltem vele, hogy adja el nekem az övét, kifizetem, ha kell a háromszorosát is. -Engedj el!- kiáltotta szívszaggató kétségbeeséssel, majd egy hirtelen mozdulattal kirántotta magát a szorításomból, és elszaladt. Elkapott az idegbaj, földhöz vágtam az aktatáskámat, és akkorát rúgtam bele, hogy még Beckham is belesápadt volna. Mit tesz Isten pont egy üres padon landolt. Persze nem kell mondanom, hogy a büdös pestvárosban senkinek sem tűnt fel hogy az aktatáskámmal focizok, és a rohanó élet ugyanúgy zajlott tovább, mint eddig. De bennem elromlott valami, valami, ami helyrehozhatatlanná vált. Leültem a padra és rágyújtottam egy cigire. Lassan kitisztult a fejem, újra önmagam lettem. Végig gondoltam hogy az előbb mit tettem, hogy egy nálam gyengébbtől erőszakkal akartam elvenni azt, ami az övé. Émelyegni kezdett a gyomrom, és azt hittem mindjárt hányok. Végül is ezt a roppant bensőséges és intim folyamatot a következő jelenség szakította félbe. Magyarok által nagyon közkedvelt etnikai csoport egyik képviselője egy hatalmas „ Mert hülye azért nem vagyok” feliratú zacskóval rohangált, és sorban állította meg a Sugárból kijövő fiatalokat. Egy-egy néha megállt, fizetett és cserébe kapott egy jelentkezési lapot. Hihetetlen! Ezek a romák aztán tudják, hogy kell a hozzám hasonló hülyékből meggazdagodni. Bizonyára jóval előbb felvásároltak egy csomót, és most jutányos négy-ötszörös áron adják el őket. Vajon „ A” lapja is van? Nem gondolkodtam sokat, odamentem és közöltem vele, hogy adjon egy „ A” lapot. Percekig kotorászott a sok lap között. -Fiatalúr, lehet hogy az mán nincsen- mondta a romákra olya jellemző akcentussal, majd tovább kotorászott. Én közben azon imádkoztam, hogy legyen, valahonnan varázsoljon nekem elő egyet. Végül is nagy nehezen megtalálta az utolsót, és közölte 1000 forint lesz. Először azt hittem nem hallok jól. -Mennyi?- kérdeztem megbotránkozva, de a kis kufár minden szívbaj nélkül megismételte: -Egy ezres lesz fiatalúr.- na ez igen! Rohadt kapitalista tróger! Nem volt más választásom. „ Lehet hogy ez az utolsó lehetőségem”, gyorsan odaadtam neki a pénzt, mielőtt bevártunk volna egy másik vevőt és kitalálja, hogy licitáljunk. -Ilyen „ B” lapokat esetleg fiatalúr?- kérdezte további vásár reményében, én legszívesebben kitekertem volna a nyakát, de az erőviszonyokra való tekintettel kénytelem voltam úgy tenni, mint aki nagyon jó üzletet kötött és egy „ nem, köszönömmel” lezártam az ügyet. Egy kis megkönnyebbülést éreztem, bár tudtam, messze van még a vége, de legalább felcsillant a halvány remény. Leértem az Örsre és akkor jutott eszembe, hogy talán nem ártana megnéznem, hogy valóban „ A” lap van-e a borítékban. Belenéztem, és elsápadtam. „ A” lap volt benne ugyan, de akkor jutott eszembe, hogy nem csináltattam még igazolványképet. Beszaladtam az Árkádba, rövid kérdezősködés után elvezettek az egyetlen helyre, ahol igazolványképet lehet csinálni, a PhotoShophoz. Negyed óra sorban állás után, közölték velem, „ hogy bocs, de rossz a gépünk, a legközelebbi a Bosnyák”- vagy mit tudom én milyen téren van. Az volt a lényeg hogy fogalmam sem volt merre kell menni, és már nem volt elegendő időm sem, hogy odataláljak, mert a húsz perc múlva visszainduló HÉV-et, mindenféleképpen el kellett érnem. Eszembe jutott hogy a Népstadionnál van egy konzervdobozhoz hasonló igazolványkép-fülke. Halálmegvető bátorsággal ugrottam az éppen orrom előtt bezáródni készülő metróajtók közé, és pár másodperces dulakodás után, bepasszíroztam magam az ajtó mögött lévő tömegbe. Látszott rajtuk, hogy úgy örülnek a hirtelen vendégnek, mint segédmunkás a túlórának. Miután elkészítettem a képeket rohantam vissza hogy elérjem még a 17. 30-as HÉV-et. Az Örsön hihetetlen dolog történt. A nagy rohanásban elfelejtettem elrakni a táskámba az „ A” lapot és ott lobogtattam a kezemben, mint valami győzelmi zászlót. Ha valaki 10 perccel ezelőtt azt mondja nekem, hogy „ rakd el a lapodat, mert ugyanaz megtörténhet veled, mint amit te is majdnem elkövettél azon a szerencsétlen kisrácon”, akkor valószínűleg a képébe nevetek és közlöm vele: ” Te nem vagy normális”. Pedig megtörtént. Egy hatalmas termetű húsz év körüli srác megállított, és élénken érdeklődött az „ A” lapom felöl, majd amikor közöltem vele, hogy nem tudom, honnan szerezhetne még, és ezt az egyet pedig nem adom el, akkor hirtelen kést rántott, és azt mondta: -Most azonnal ide adod azt a rohadt lapot!- Teljesen le voltam döbbenve. Nem a táskám kellett neki, nem a zsebemben lévő húszezer forint, vagy a telefonom, nem! Hanem az a kurva „ A” lap. Szokványos esetben a pofájába röhögtem volna, hogy „ persze öregem, „ A” lapot vagy életet”, de ugyanazt a kétségbeesésből fakadó elszánást láttam az arcán, mint amit én éreztem fordított helyzetben. A lábam remegni kezdett, és éreztem, hogy izzad a tenyerem. Mivel hasonló érzelmek játszódtak le bennünk, olyan biztos voltam benne hogy ez a lap nálam marad, mint amennyire ő hitt abban, hogy az övé lesz. Normális esetben, ha ki akarnak rabolni, odaadok mindent, pénzt, telefont, kabátot, bármit. De ez nem egy normális helyzet volt, csak úgy ahogy az életem sem, ki tudja már mióta. Végül is ennek az ellenállhatatlan üzlet elutasításának egy hirtelen kézmozdulattal adtam hangot, aminek következtében a táskám keményített sarka úgy halántékon vágta a „ támadómat” hogy abban a pillanatban ájultan esett össze. Vérnyomásom pillanatok alatt a maximumon volt, és a végtagjaim úgy remegtek, hogy alig tudtam elérni a HÉV-et. Szerencsém volt, és persze nagy tömeg. Ülőhelyről nem is álmodozhattam. Mindenem meg volt, „ A” lapom, (amit felszállás után azonnal a táskám mélyére süllyesztettem) „ B” lapom, mégis úgy éreztem, valami nem stimmel, de mi? Rövidesen rájöttem, mikor a kalauz elém lépett és egykedvű, alig hallható beszédhibával azt ismételgette: -Jegyvizsgálat! Jegyeket, bérleteket kezelésre bemutatni szíveskedjenek!- Csodás! Ha így folytatom, el kell majd zálogosítani a házat. Természetesen egy csekkel megint gazdagabb lettem. Kimerülten és megtörten hajtottam a fejem, a mocskos ablaküvegre, néztem, és élveztem a szaladó táj, egyszerűségét. Jó volt egy pillanatra megnyugodni, csak merengeni, rohanás nélkül. A mögöttem lévő nap eseményei olyan csömört és undort keltettek bennem, hogy eluralkodott rajtam a „ minden mindegy” üres érzése. Azt gondoltam, az lenne a legjobb, ha szarnék az egészre, haza mennék, lefeküdnék aludni, és nem törődnék semmivel. Igaz akkor értelmét vesztené ez az egésznapi rohangálás, küzdelem, de nem voltam biztos benne, hogy ha sikerül mindent elintéznem, akkor nem ugyanígy lesz. Leverő pesszimizmusomból a HÉV hangszórójából üvöltő 90.-es évek kvarcjátékainak hangjaihoz hasonló dallam rázott fel, amit egy „ Gödöllő, Erzsébet park megállóhelyre érkeztünk” üzenet követett. Leszálltam a „ szerelvényről” és az órámra néztem. Negyed hét. Van még szűk negyvenöt percem, hogy haza érjek, kitöltsem az összes lapot, befizessem a csekkeket, megvegyem a borítékokat, megcímezzem őket, csekkeket és fényképet ragasztgassak stb. Mert hát ez Gödöllő. Felejtsük el, hogy hosszabbított nyitva tartás lenne, pusztán csak azért, mert néhány ezer ember, életét nagymértékben meghatározó jelentkezéseket ad fel. Végül is, ha nagyon gyors vagyok, akkor talán még teljesíthető a hajrá ennyi idő alatt, de az az igazság, hogy mire idáig eljutottam annyira kikészültem, hogy úgy éreztem magam, mint az összes erejét felemésztő maratoni futó a célegyenesben, még van egy kis ereje, halad előre, de már belül érzi, hogy nem ér célba. Így haladtam én is előre, árkon-bokron keresztül, míg egyszer csak, egy szerényen kivilágított padon, fél szemmel megpillantottam egy ülő női alakot. Látszólag nem volt túl jó állapotban. Nem néztem meg alaposan, mentem tovább a magam útján. Van nekem is elég bajom, most nem érek rá mások gondjaival foglalkozni. Pár lépés után, mégis valami legyőzhetetlen erő, megállásra késztetett. Visszafordultam, és halkan, zajtalanul lépkedve, megálltam a pad előtt. Egy fiatal lány ült rajta. Térdére hajtott, földre néző fejjel, zokogott, és két kezében gyűrögetett egy könnyekkel rongyosra áztatott „ A” lapot. Körülötte, mindenhol, a padon, a pad alatt, megcímzett borítékok és kitöltött „ B” lapok hevertek, mint darabokra tört álmok széthulló roncsai. A ruhája kopott volt, szinte már rongyos. Látszott hogy nagyon szegény háztartásból való. A lány észrevette, hogy ott állok előtte, és kérdően figyelem ezt a nagy elkeseredést. Rám nézett, könnyes, bús, bambi szemekkel, és én nem bírtam megállni, hogy ne kérdezzem meg: -Szia, mi történt? Segíthetek?- Pár másodperces csend következett, úgy tűnt, azt mérlegeli, vajon gyógyír vagyok-e a sebére, majd hirtelen, keserű reményvesztett hangon csak annyit tudott kinyögni: -Elrontottam…- kezembe nyomta a lapot és újból elsodorta őt a kétségbeesett zokogás. Leültem mellé a padra, és átnéztem. Hát igen, valóban nem sikerült jól kitöltenie, több helyen is elszúrta, de ha esetleg mégis javítható lenne, annyira szét volt már gyűrve, hogy úgy sem fogadnák el. Venni meg már nem tud újat sehol. Félre dobtam, és felvettem a lábam alatt heverő „ B” lapot. Nocsak, szintén zenész, „ SZTE-BTK Magyar szak”. Ő tovább sír, én meg tovább olvasom a lapját. Elérek az „5. a. A hozott pontokba beszámítandó középiskolai tantárgyak eredményei:” részhez és döbbenten látom hogy a legrosszabb jegye is ötös. Mindenhol ötösök táncolnak, szinte csak úgy éneklik az „ egyenes út az egyetemre” győzelmi dalát, és neki mégis itt kell ülnie és véresre sírnia a szemét, mert hiába van, nyelvvizsgája, lelkesedése, tehetsége, szorgalma, idén nem veszik fel sehova, ugyanis ha nincs „ A” lap, nincs felvételi. És ha bele gondolok, hogy mennyi tehetségtelen barom adja be a jelentkezését, mennyi olyan „ A” lap veszik kárba, amiknek itt lenne most nagyon nagy jelentősége, de nincsen, mert ebben a rohadt országban nem képesek elintézni hogy minden jelentkezőnek jusson egy lap. Ez nem igazság! Persze vannak, akik nem csinálnak ebből ekkora ügyet, „ ha jó tanuló, szorgalmas meg tehetséges, akkor nincsen semmi gond, majd felveszik jövőre”, csak hogy az élet nem fekete meg fehér. Nem mindenkinek adatik meg, hogy éveken keresztül készülhessen, és hogy háromszor-négyszer adjon be felvételi jelentkezést egymás után, mert aki már megért pár évet, az tudja, hogy néha egy-egy nap is elég ahhoz, hogy az ember kiégjen, főleg egy év, ha azt egy olyan munkahelyen töltöd, amihez semmi kedved. Ez alatt az idő alatt, rengeteget lehet felejteni, rengeteg erő és energia emésztődhet fel, az álmok szépen lassan elfakulnak, majd tökéletesen eltűnnek a mindennapi robot süllyesztőjében, és nem marad más hátra, csak a belenyugvás, a felejtés, a naturalisztikus létezés. Ki tudja, hogy ennek a szegény lánynak lesz-e még lehetősége és ereje jövőre is jelentkezni? Még mindig itt sír a karjai közé bebástyázva magát, és nem kell professzornak lennem ahhoz, hogy megállapítsam, „ még nincs kész, neki még az iskolában a helye”. Kiveszem a táskámból a saját „ A” lapomat és úgy nézek rá, mint valami hosszú évek csatáiban megvénült mitológiai harcos a kedvenc trófeájára. Mi mindent megtettem ezért az „ A” lapért. Rohangálás Gödöllőn, HÉV-büntetések, majdnem kiraboltam valakit, és majdnem kiraboltak, legalább 5 évet öregedtem kevesebb mint hét óra alatt, és mindezt miért? Hogy tehetségtelen baromként ismét részt vegyek a „ társadalmi elit”-be való integrálás nyűgös folyamatában, aminek úgy is csak ugyanaz lesz a végeredménye, mint az eddigi években: teljes kudarc. Ennek így semmi értelme. Gyengéden megérintettem a síró lányka vállát: -Tessék, nekem van egy „ A” lapom- mondtam huncut mosollyal az arcomon. Felemelte kis fejét és döbbenten nézett, hol a kezembe lévő „ A” lapra, hol pedig rám. Nem akarta elhinni. A szemébe lógó hajfürtöket gyorsan hátrasimította és újból megnézett „ minket”. A Bánat véste ráncok az arcáról hirtelen kisimultak, és valami örömteli mosoly jelent meg a szája szélén. Még mindig nem mert tökéletes hinni benne. - De hát… hogyan… de hisz…- ennyire futotta hirtelen a meglepetéstől. - Vedd csak el nyugodtan, én már beadtam a jelentkezésemet. A biztonság kedvéért két „ A” lapot vettem, és erre már nincsen szükségem.- hazudtam kegyesen. - De siess, már csak fél órád van. – a kislány elvette a lapot, a nyakamba ugrott, és úgy összecsókolgatott, mint ahogy az exem sem tette még soha. Összeszedtük a papírokat a földről, és a vidám leányzó elviharzott. Pár másodperc után egykedvűen vettem tudomásul, hogy idén sem leszek „ valaki”. Nyugodtan hátradőltem a padon, rágyújtottam az utolsó szál cigimre, és bámultam a messzeségbe, ahol egy újraéledő reménysugár szökdécselt kezében lobogtatva az immáron negyedszerre jól elcseszett jövőmet. Végül is mit nekem az a rohadt „ A” lap, nem is kellett igazán, úgy is csak beugró lett volna a sikertelen felvételi utáni „ ugye mondtam, hogy többet kellett volna tanulni, mit akarsz most kezdeni az életeddel” című beszélgetéshez. De így most máshogy áll a dolog. Az kedves mosoly az arcán, a könnyeken csillogó boldog kacaj, ami csak úgy felszabadultan kiáltotta: „ Hogy édes Istenem! Vannak még csodák!” Na ezért igen! Ezért megérte végig szenvedni ezt a rohadt napot a kurva életbe! És én is érzem belül, hogy valami felszabadult bennem, valami különleges szinte soha nem érzett melegség járja át a lelkem. Ülök a padon, hóban, fagyban, és azon gondolkodom, hogy vajon minden „ senki” ilyen jól érzi magát?