Marikáék egy hatalmas, kétemeletes családi házban laktak, melynek volt egy gyönyörű kertje. Ennek a kertnek az volt a jellegzetessége, hogy nem volt más virág benne, csak tulipán. Sárga tulipán, zöld és piros tulipán, nagyon-nagyon sok tulipán. A kicsi Marika hét és egynegyed éves volt. Az édesanyjával és az édesapjával élt együtt. Az anyukának is Marika volt a neve és nagyon-nagy hasa volt. Marcsi úgy tudta, hogy azért gömbölyödik az anyukája hasa, mert lesz egy kis testvére. A kisleány már iskolába járt és tanítás után, mindig a tulipános kertben játszott. Nézték is a kis lurkók nagyon, milyen szép a Marika, ahogy a virágokkal játszik. Ezért is volt talán olyan nagyon szép, mert mindig a szép dolgokkal foglalkozott. A fiúk is szerették a szépséget, de máshogy. Úgy ahogy mi letépünk egy csinos virágot, haza visszük, gyönyörködünk benne, élvezzük az illatát, de az a szegény virág már másnapra elhervad. A kis Marcsi ezt soha nem engedte volna, talán azért, mert ő is egy virág, melyet egyszer leszakíthatnak. Ő ezt nem tudta, csak szerette a tulipánokat, és vigyázott rájuk. Lehet hogy eddigi életében nem is látott más virágot, csak tulipánt. Amikor az anyuka hazaért a munkából és a kertben végigment a kis ápolt bokrokkal körülölelt járdán, mindig mosolygott, ahogy a kisleány tüneményként szökdécsel a simogató tulipánok között. Egyik nap furcsa dolog történt. A rengeteg szép tulipán között, ki tudja hogyan, egy csodálatos vörös rózsa nyílott. Az anyukának azonnal feltűnt, amikor hazaért, hogy a gyermeke nem volt a szobájában és kint sem látta. Kiment hogy meggyőződjön róla, valóban nincs-e a kertben. Ott volt, mélyen elbújva a tulipánok között és éppen a rózsa előtt térdelt. Ápolgatta az új jövevényt, amely még kicsi volt és a tövise gyenge. Nem is tudta akkor még az a kisleány mi is az a tövis. Marika észrevette hogy az édesanyja ott áll mögötte, felállt, odament hozzá és büszkén mutatta neki a szép rózsacsemetét. Nagy kerek szemei csillogtak a boldogságtól. A kis Marcsi mindennap alig várta hogy vége legyen már a tanításnak és minél előbb láthassa az új virágját, amely napról-napra szebb lett és nagyobb. A szára szép kecsesen megnyúlt, a kis töviskezdeményekből hosszú és hegyes karmok fejlődtek. A virág megnőtt. Aki látott már rózsát, az tudja milyen lehetett. Nem volt se szebb sem csúnyább, mint a többi, viszont különleges, mert Marika rózsája volt. Egy nap, mikor a kisleány meg akarta tisztítani kedvenc virágját a kártékony férgektől, a rózsa hosszú, hegyes tövise megszúrta az ujját, és egy vércsepp szökkent ki belőle, amely lassan végigvonult a virág szárán, egészen a gyökeréig. Marika felszisszenve kapta el az ujjacskáját a rosszindulatú támadás következtében és csendben pityeregni kezdett. Fájt a szíve, amiért a rózsa bántotta, hiszen csak segíteni akart, de ő mégis megszúrta. Tudta hogy a virágnak fáj, hogyha a férgek bántják, ezért remegő kézzel, nagyon óvatosan ismét a tövisek közé nyúlt, hogy a betolakodókat elzavarja. A virág többet nem szúrta meg. A leány könnyes arcát meg sem törölve mosolygott, boldog volt hogy a rózsa megértette a szándékát. Egy könnycsepp a virágra hullt és eltűnt a szirmok lágy ölelésében. Azon az éjszakán a virág szirmai vörösen ragyogtak az éj sötétjében, mint egy fény, amely utat mutat az eltévedt, otthontalan lelkeknek, melyek melegségre és szeretetre vágynak. Ez a ragyogás belülről jött, nagyon mélyről, mely ártatlan és rendkívül érzékeny. Kevés embernek olyan tiszta a fény a szívében hogy azt mások is láthassák. Attól a különleges naptól kezdve a rózsa éjjel-nappal ragyogott, szüntelenül, hirdetve egy aprócska szív óriási értékeit. A kis Marcsi nagyon szerette a virágját, szívét lelkét adta neki, úgy vigyázott rá, mint ahogy a szerető vigyáz kedvese édes álmára. Egyik éjjel egy fiatal fiú kísérte haza a barátnőjét. A leány a Marikáék melletti házban lakott. A kapu előtt a szerelmes pár hosszú csókkal búcsúzott el egymástól, és a csillagok szemérmes fényétől. A fiú lassú, bizonytalan léptekkel indult hazafelé, mint aki gondolkodik. Nem tudta mivel lephetné meg kedvesét a közelgő születésnapján. Mikor a kis Marcsiék kertje elé ért, meglátta a rózsát, amely a sötétben szórta szét vöröses fényét. A fiú szeme megcsillant, elmosolyodott és határozott léptekkel indult hazafelé. Pár nap múlva az anyuka hazatérvén a munkából, csodálkozva vette észre hogy a gyermeke nincs a kertben. Bement a lakásba és amikor Marika szobájához ért, benyitott. A kislány az ágyon feküdt összekuporodva, fal felé fordított fejjel. Az anyuka érezte, hogy valami nincs rendben, odatérdelt az ágy elé és gyengéden, lassan hozzáért a kislány lábához. -Kislányom -suttogta lélegzetét is visszafojtva, mint aki attól fél hogyha nem kellőképpen elővigyázatos, valami ismeretlen gonosz erő robbantja szét a családi harmónia szépségét. A gyermek lassan, elcsigázva megfordult, felült pont az édesanyjával szemben. Szemei és az arca piros volt a sírástól és a rászáradt könnycseppektől. Tekintete kétségbeesetten szomorú volt és egy fájdalomtól megtelt kövér könnycsepp buggyant ki a szeme sarkából. - Marcsi! Mi a baj? – Kérdezte halkan az anyuka. A kislány az anyja nyakába borult és sírt, keservesen sírt, óriási könnycseppek hullottak, az anyuka blúza egészen nedves lett. - A vi… rá… a virágom… valaki… valaki leszakította! Ő volt a legszebb virág a világon! – a kicsi Marcsi még nagyon sokáig sírt. Későn éjjel mikor a bánat már elvesztette kimerítő harcát az álom megváltó erejével szemben, a kislány végre elaludt. Azt mondják hogy a rózsa melyet elloptak, még nagyon sokáig őrizte ragyogását, éveken keresztül és csak akkor hervadt el mikor a fényét elvesztette. A kis Marcsi szíve is egy virág volt, egy különlegesen szép rózsa, melyet egy ifjú szakított le hét hosszú év elmúltával. Ekkor vesztette el az ellopott rózsa a páratlanul szép ragyogását. Marika másnap iskola után kiment a kertbe és apró kövekkel elkerítette azt a részt, ahol egykor a csodásan ragyogó rózsája nyílott. Nem engedte, hogy ezek után ott bármi is kinyíljon. Kitépte a rózsa maradékát a kis földdarabkából és megtisztította az üresen maradt helyet, mintha a szívét tisztítaná a gyötrelmes emlékektől. Az a kis maroknyi hely mindennap olyan tiszta volt, mint egy szentély. Mégis, még ennek a télnek a végén, mikor a tulipánok a téli álmukat aludták, azon a kis maroknyi szent helyen egyszer csak kinőtt egy szép hóvirág. Az anyuka mikor hazajött a munkából és látta hogy a gyermek ott térdel a kert közepén, odament hozzá. A kisleánnyal szemben ott nyújtózkodott a kis hóvirágcsemete, úgy mint régen a csodás rózsa. Marcsi mikor észrevette az édesanyját, boldogságtól könnyes szemmel ezt mondta: - Nézd anyu! Ő a legszebb virág! – Az anyuka elmosolyodott. - Mindig ezt mondjuk. – gondolta…